Az a bizonyos Falu

Én úgy látom, a gyakori szülői kimerültség nem egyéni nehézség, hanem rendszerhiba. Hogy miért? Ugyanis elfogyott a családok körül a Falu. A gyermekek felnevelése évezredeken keresztül közösségi feladat volt, s bár számunkra már a nukleáris családokban való lét a természetes, történelmi távlatban csak egészen rövid ideje magányos tevékenység szülőnek lenni. Ugyan a társadalmi berendezkedés és a szokások változtak, azonban ennyire rövid idő alatt sem a testünk biológiája, sem az agyunk, sem a lelkünk nem tudta ezt evolúciósan lekövetni. Ezért nem is érezzük magunkat jól ebben a felállásban.

 

Másképp is lehet
 

Mesélek két példát arról, hogy más időkben, más kultúrákban mennyire részt vett a közösség a gyermek születése körüli eseményekben.
Egy régi baranyai szokás szerint a komatálat nem csak egyszerűen beadták a friss családnak a szomszédok, rokonok, hanem ünneplőbe öltözve, a falut többször megkerülve vitték a hímzett kendővel letakart kosarat, a falu népe pedig kiállt a kapuba és jókívánságokkal látta el a komákat és az ételt.

„Magába szívta azt a sok információt, amit a kapuba kiállók hozzáfűztek a koma néphez, közben örömmel szóltak egymásnak, úgy mentek. Mindez örömmel, boldogsággal és jókívánsággal rezegte át az ételt, és így a szült nő és az újszülött lelkét is táplálta, behozta a kint információit, amiben akkor ők nem részesülhettek, erőt, egészséget, boldogságot, szeretet táplálékot adott a lelküknek. A falu ilyen módon is befogadta a kis csillagot a falu közösségébe.”

(Forrás: SzÁ. Kétvölgy, Őrvidék – Bernád Ilona: Isteni folyamat)

A másik példa egészen idegennek hathat a mai nyugati berendezkedésünkből nézve.

„Gyűjtögető-vadászó népeknél megfigyelték, hogy egy 3 hetes csecsemő az ideje 40%-át a közösség különböző nőtagjainál tölti. 18 hetes korára a kisbabák több időt töltenek másokkal, mint a saját édesanyjukkal. Átlagosan az efe babáknak 14 közeli gondozójuk van. Ez a nukleáris családokkal összehasonlítva egzotikumnak tűnhet, de az emberi történelem során ez volt a norma.”

(Forrás: Julia Jones: Newborn Mothers)

Azért hoztam ezeket az idézeteket, hogy lásd, nem arra lettünk tervezve, hogy egész nap egyedül legyünk egy picivel a lakás falai között. Szükségünk van arra, hogy a mindennapokban kapcsolódjunk másokkal, hogy meglegyen a társas támasz. Emberi igényünk, hogy legyenek tanúi az örömünknek és a bánatunknak.

Mire van szüksége a babának és anyának?

Ha a babák szemszögéből nézzük, azt mára már világosan értjük, hogy egy csecsemőnek minél több ölelésre, ringatásra, gyakorlatilag folyamatos testkontaktusra van szüksége az optimális fejlődéséhez. Az embergyerek nagyon fejletlen aggyal jön a világra, és egy év alatt hatalmas változáson megy keresztül, amit legjobban a taktilis és egyensúlyi ingerek, illetve a gyönyörteli, szeretetteljes társas interakciók támogatnak. (Több csecsemőkori reflex is árulkodik arról, hogy hordozásra lettünk teremtve.)
Ezt a folyamatos jelenlétet fenntartható módon csak akkor tudod biztosítani a babád számára, ha plusz erőforrásokat vonsz be a rendszerbe. Így válhat mindez bírhatóvá a számtalan napi teendő mellett. Különösen igaz ez az első időszakban, amikor a szülést követően nagyon fontos a megfelelő gyermekágyas regeneráció és a támogató jelenlét.

Hogyan tudod ezt megvalósítani a XXI. században?

 

 

Hogy a felépülésed és a babáddal való zavartalan összeszokás megtörténhessen, érdemes már a várandósságod alatt elkezdeni „felépíteni” a faludat. Sajnos ma már nem jelenik meg automatikusan a közösség az új család körül, a generációk is már egyre ritkábban élnek együtt. Így az a helyzet, hogy neked, nektek kell a kézbe venni ezt az építkezést. Mindezt pont akkor, amikor annyi új élményt kell feldolgoznod, és amikor a legérzékenyebbek vagy - ez nem tűnik túl igazságosnak.

A jó hír az, hogy a természet a szülést követő időszakban megnövekedett oxitocintermeléssel támogatja ezt a folyamatot. Ennek eredményeképpen válsz érzelmesebbé, érzékenyebbé és empatikusabbá. Az oxitocin emellett elősegíti a szociális viselkedést, a társas támasz nyújtását és elfogadását. Azaz a saját szervezeted is segít abban, hogy könnyebben kérj és fogadj el segítséget.

Hogyan is fest ma egy nagyvárosban a modern falu? Mindenkinek másképp. Benne lehet:

• A szomszéd néni, aki időnként szívesen átad egy tálca süteményt.
• Online közösségek, ahol hasonló gondolkodású szülőkkel tudod megvitatni az ügyes-bajos dolgaidat.
• A közeli kifőzde csapata, akik időről időre leveszik a válladról a főzés gondját.
• Az anyatársak, akikkel jó társaságban könnyebben telnek a magányosan sokszor végeláthatatlannak tűnő napok. Akikkel forgóban segíthettek egymásnak a nagyobb házimunkák elvégzésében.
• A szakemberek (dúla, szoptatási tanácsadó, pszichológus), akik támogatnak az anyai elakadásaidban.
• A régi barátok, akik időről időre emlékeztetnek arra a gondtalan, fiatal lányra, aki anno voltál.
• A pedagógusok és egyéb szakemberek, akikben megbízol a gyermeked kapcsán.
• Rokonok,szülőtársak, akik elviszik nyaralni pár napra a már nagyobb gyermekeket.

 

 

 

Az én falum megtartó falum

Ez az írás még 2021-ből származik, egy korábbi élethelyzetemre reflektál, példának mégis jónak érzem.
Ha a fenti elképzelések egy részét utópisztikusnak érzed, nem vagy egyedül. Távol áll manapság tőlünk a közösségben való gondolkodás. Bevallom, én sem így indultam neki a szülői létnek. Csak szép lassan, sok önismereti munkával, a maximalizmusomból történő (részleges?) kilábalásommal kezdett el kiépülni az én falum. Még messze nem tökéletes, de nélkülük a mindennapok nem hogy nehezebbek lennének, nem is működnének.

Íme az én falum, a teljesség igénye nélkül – inspirációként a sajátod tervezéséhez

• A férjem, aki mindenben partner.
• A nagyszülők, akik sokszor bevethetők és mindig nagy szeretettel fogadják az unokákat.
• A testvérem, aki mindenféle sporttevékenységet szervez a gyerekeknek.
• Az óvónéni, akire mindkét gyerekemet rábíztam, mert tudom, hogy nála maximális érzelmi biztonságban vannak.
• Azok a barátnőim, akiknek bármikor elsírhatom a nehézségeimet, mert tudom, hogy nem fognak ítélkezni.
• A szülőtárs, akivel kölcsönösen vigyázunk egymás gyerekére egy-egy délutánra, ha dolgunk van.
• A kisfiam keresztanyukája, aki minden alkalommal maximálisan elkényezteti a gyerekeimet és tele van a szívem azzal, amikor látom, mennyire ragaszkodnak hozzá.
• A női körök, akikkel hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódom, de tudom, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk és a találkozások, kapcsolódások mindig rengeteget adnak.
• A nálam 10-20 évvel idősebb nők, akik tapasztalataiból mérhetetlenül sokat tanulok arról, ami még előttem áll.
• A közösségi kávézó a közelben, ahonnan egészséges, finom menüt hozhatok, ha nincs időm főzni – és ahol már fejből tudják, hogy az én levesembe nem szabad koriandert szórni.
• A piacon a „magos néni”, aki mindig széles mosollyal nyújt oda valamilyen finomságot a mindig éppen a helyszínen halálosan megéhező és türelmét vesztő kislányomnak.
• A hölgy, aki kéthetente átveszi tőlem a takarítási feladatokat;
• A segítő szakemberek, akit bármikor kereshetek, ha nekem vagy a gyerekeknek aktuálisan szükségünk lenne rá.
• Az online pilates edzőm, akit már a gyerekek is alig várnak a képernyőn és még a házba-beragadós időszakokban is rávesz a mozgásra.
• A közeli pékség, csomagolásmentes bolt és delikátesz, ahol mindig van egy-két jó szavuk hozzám.
• A helyi könyvtár, ahova rendszeresen járunk a gyerekekkel.
• Azok a női mentorok, akiktől az évek folyamán tanultam és ilyen-olyan formában a mai napig kereshetem őket, ha megrekedtem egy témában akár szakmailag, akár a családdal kapcsolatban.
• A barátnőm, akivel együtt töltjük a nyári szünet pár napját, ami így kaland a gyerekeinknek és feltöltődés nekünk.

Arra biztatlak téged is: ne próbálj meg mindent egyedül csinálni. Kezdd el tudatosan keresni és megszólítani azokat az embereket, akik megtartanak a nehezebb időkben is, és könnyebbé, örömtelibbé teszik az anyai mindennapjaidat!